1.  A csatamezôn

Heri Kókler megdörzsölte a szemét. Aztán a másikat is. A barátai, a kilencesikrek, Hermelin, Krampusz Dupladurr igazgató bácsi, valamint Keresztapja, Black Jack ugyanígy cselekedett. 

Ki ne hagyjuk persze Szado Mazsit, a remekbe szabott, genetikailag módosított szerencsemalacot, aki a szájában rágcsált, mindenfajta körülmények közepette szerencsét hozó, elmaradhatatlanul hozzá tartozó négylevelû lóheréjét most éppen félrenyelte, és rövid köhögôroham után csak annyit mondott, hogy: Úíííí.

Látható, hogy a rendkívüli stresszhatás következtében kitört belôle az állat.

Heri eltátotta a száját.

A barátai is így tettek. 

Persze a saját szájukkal.

– Az ördögbe! – hörögte Black Jack, és idegesen pillantott Krampusz Dupladurr professzorra, a Rokforti Kedvesnôvér- és Varázslópalánta Dugvány Elôállító Szagiskola igazgatójára, aki meglehetôsen sápadtnak tûnt.

Heri Kókler megragadta Hermelint, mert érezte, hogy a lány annyira remeg mellette, hogy mindjárt magától szétesik, atomjaira hullik, és elszórja a szél a molekuláit a mezôn, ahol most éppen mindannyian álltak.

És féltek!

Fószer, a híres egyiptomi feltaláló, aki elsôként megalkotta az idôgépet, valamint létrehozta az ismert világmindenség legpusztítóbb fegyverét, a Fáraó Átkát, de késôbb emberbarát módon segített is azt elpusztítani, aggodalmasan pillantott körbe.

– Azt hiszem, talán aprócskát tévedtem a téridô-koordináták megadásakor – szabadkozott a nagy tudós, aki igazából kicsi volt, mint a legtöbb nagy tudós.

Ez volt ám az igazi paradoxon, nem pedig az idô rövid története, mint ahogy azt egyes tudósok tévesen feltételezték.

– Nem, barátom! – mondta Dupladurr professzor kissé remegô hangon. – Nem tévedtél! Ide kellett jönnünk, méghozzá pontosan ebbe a téridôbe. De valami történt. Nem tudom, mi, de úgy éljek, hogy hamarosan ki fogom deríteni.

 – Ez itt nem lehet Rokfort! – hebegte Black Jack, az ártatlan tömeggyilkos és félelmetes szerencsejátékos, aki most a fejét rázta. 

– Pedig az! – mondta Szado Mazsi, akit a barátai elôszeretettel hívtak Malackának, noha másfél tonnás kis teste ezt egyáltalán nem indokolta. 

– Ott van az iskolánk! – suttogta Controlles teljesen feleslegesen, hiszen ezt a tudomány számára épített varázslatos objektumot mindenki azonnal felismerte.

– Úgy érzem, rossz helyen vagyunk, rossz idôben! – mondta kiszáradó szájjal Black Jack, és idegesen pillantott maga elé, utána meg a háta mögé.

– Igazat kell adjak neked, barátom! – mondta Krampusz Dupladurr professzor, és ô is egy pillanatra hátra nézett a bal válla felett.

Utána a jobb válla felett is megtette, de onnan is szinte ugyanezt látta. A mezô, ahol eddig álltak, szépen zöldellt, fû nôtt rajta, vadvirágok és ibolya is persze, ami egy ilyen mezôn elengedhetetlenül szükségesnek látszott. Ez a mezô ugyanis nem egy akármilyen, bárhol megtalálható, ócska kis mezei mezô, hanem egy harcmezô volt, ahol az ibolya rendkívüli jelentôséggel bírt. 

Ugyanis a harc közben fûbe harapottak számára kötelezô jelleggel ott kellett lennie jónéhány ibolyának, hogy a fûbe harapás után, a harcot követô rövid gyásszertartás befejeztével, minden elhantolt delikvens elôírásos módon, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, alulról tudja szogolni az ibolyát.

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a harcmezô mindkét végén milliónyi állig felfegyverzett harcos állt. 

Ha ezt géppel összeadjuk, akkor az bizony már kétmilliónyi, állig felfegyverzett harcost jelentett, ami már fenyegetô árnyékként vetítette elôre, hogy itt hamarosan minden képzeletet felülmúló öldöklés, tömeges emberhalál, mészárlás és további rettenet fog kibontakozni. Meg vérontás! Utóbbinak különösen az asztrális létsíkon várakozó, nagy számú denevércsapat örült nagyon. 

Az egyik hatalmas hadsereg Rokfort falai köré vont gyûrût, a másik viszont láthatóan arra készült, hogy elfoglalja a patinás jellegû, mûemléki jelentôséggel is bíró, felbecsülhetetlen eszmei értékkel rendelkezô épületegyüttest. Rövid távú terveik között szerepelt továbbá, hogy az elfoglalást követôen az ott található, ellenállást tanusító fegyvereseket és a nem fegyvereseket is kardélre hányják, az erôdítményt lerombolják, a mágikus kegytárgyakat elhurcolják. És miután már senki és semmi nem állhatta volna útjukat, feltett szándékuk volt, hogy az egész világot lerohanják és elpusztítsanak benne minden élôt. 

Pokoli terv volt, ami nem is csoda, hiszen maga a Sötétség Fejedelme találta ki. Miután látta, hogy legfôbb csatlósa, a gonosz Gigawatt Voltmárvolt terve nem járt sikerrel, vagyis nem volt képes újra testet ölteni a Földön, és ezáltal képtelen volt fekete ura nevében a továbbiakban kegyetlenkedni, gonoszkodni, a  gonosz bukott angyal elérkezettnek látta az idôt, hogy cselekedjen. Méghozzá saját maga!

A harcosok láthatóan hallatlanul elszántak voltak. Testükön páncél csillogott, a kezükben fegyvereket markoltak, varázspálcákat lengettek vagy kiegyenesített kaszákat szorongattak, amelyek már az elsô látásra is roppant balesetveszélyes eszköznek tûntek, hát még második látásra, de a háborúban ez egyáltalán nem számított. Rokfort védôi, mert ôk voltak azok, nem pedig traktorral tüntetô parasztok, a földkerekség legkiválóbb harcosai voltak, mágusok, varázslók, boszorkák és a velük szimpatizáló egyszerû emberek, professzorok, atomfizikusok, igazságügyi szakértôk és két miniszterelnök is, de utóbbiak tévedésbôl keveredtek ide. Nekik igazából a másik táborban, a gonosz erôi között lett volna a helyük, de valami érthetetlen adminisztrációs hiba miatt ide kerültek.

A védôk szemében elszántság tükrözôdött, kivéve a két miniszterelnököt. Az ô szemükben pénzsóvárság és hatalomvágy izzott, mint minden politikusnak, ami ennyi jó ember között nem volt valami szép látvány. De nem sokáig rontották itt a levegôt a gazok, mert a nép fiai, talán éppen egy egyszerû sebészprofesszor, szépen beleültette a két miniszterelnököt egy katapultba, és átlôtte a rohadékokat a másik táborba, ahol a gonosz erôi ordítottak torkuk szakadtából, mert a fejükre esett az esô mellett két miniszterelnök is, ami egyáltalán nem volt mindennapi dolog még ebben a történetben sem.

Igen, ôk voltak a gonosz birodalmának, a Pokol urának, a bukott angyalnak, a Sátánnak a haderôi. Igazi pokolfajzatok voltak, zombik, élôhalottak, vámpírok, testet öltött démonok, szellentô szellemek, és mind közül a legborzasztóbbak, a pályát téveszett pedagógusok, akik hihetetlenül, sôt döbbenetesen sokan voltak, és szívbôl gyûlölték a gyerekeket. Rengetegen voltak ezek a pokolfajzatok, a szemükben gyûlölet izzott, fôleg a gyerekek iránt, akiket régebben tanítaniuk kellett, mielôtt sötét lelkük a Pokolra szállt. De a felnôtteket sem szerették, csak nyárson, jól átsütve, kevés zöldkörettel. Vagy éppen anélkül, angolosan és véresen, mint amilyenek a manapság annyira népszerû, gyerekeknek írt, személyiségfejlôdési zavarokat okozó, valamint az éjszakai bevizelést elôsegítô, trendi történetek is voltak.

A Pokol Seregének rettenetes teremtményei és Rokfort hôs védôi, az igazság dicsô bajnokai között félúton, a harcmezô kellôs közepén ott toporgott Heri Kókler és megannyi barátja. Nevüket ebben a nehéz pillanatban, amikor a két tábor dühödt ordítozással egymásnak rontott, még felsorolni is idegfeszítôen hosszadalmas lett volna.