1. Készenlétben

Csodás reggellel köszöntött be augusztus végének utolsó valamelyik napja. 

– Végre, hogy nem sötét éjszaka, bagolyhuhogás, rémület és horrorisztikus snittek, valamint emberhalál! – lelkendezett Heri Kókler, amikor spirálrugóként, frissen és üdén kipattant az ágyából. 

Nem, ez csúnya hazugság volt! 

Valójában tántorogva, hörögve, rosszulléttel  küsz­ködve, laposkúszásban vánszorgott az ablakhoz, közben pedig úgy nyögött, mint akinek haslövése van. Utolsó erejével elhúzta a sötétítô függönyt, és kinyitotta az ablakot, hogy a szobában kavargó áporodott durrszagot kiengedje, és hogy a kinti üde, harmatos, hajnali levegôt beeressze helyette.

Ez volt ám a remek gázcsere! 

Ember, állat, növény, mint-mind ezt irigyelte.

Heri mélyeket lélegezve figyelte a napfelkeltét, és igyekezett kiverni a fejébôl az éjszakai rémálom utolsó emlékfoszlányait. 

Mostanában mindig rémeseket álmodott. Általában Drakula üldözte álmában, és a vérét akarta venni egy nagy fecskendôvel, közben pedig erôszakosan meginvitálta a vámpírok báljára. Az is gyakori álom volt, hogy lélekszakadva rohant, árkon, bokron, hegyeken völgyeken keresztül, ám Drakula általában hajnalig üldözte, amikor is Heri vagy felébredt, vagy a rettenetes és maratoninak tûnô rémálom végén végre lefújta a rémet az isteni közbeavatkozás segítségével égbôl pottyant Kemotoxszal, amitôl a randa vérszívó kivétel nélkül minden alkalommal kipurcant.

A szegény kis árva, mert hogy nem voltak szülei, azazhogy voltak, csak hát valamivel a születése elôtt mind a hárman meghaltak, idônként fô ellenségével, Voltmárvolttal álmodott. A megátalkodott, gaz fekete mágust az utóbbi években már négyszer eltette láb alól. De Heri egyre inkább úgy érezte, hogy ez a piszokfajzat olyan, mint a régi bumeráng, amit el akart hajítani a késôbb ebbe beleôrülô ausztrál bennszülött: állandóan visszajött.

Nem volt valami jó elôjel ez a sok álom,  egyáltalán nem... Sôt, ami igen-igen aggasztónak tûnt, Netuddki, akinek ez a volt a fedôneve, az utóbbi idôben rendkívül megerôsödött. Ennek vélhetôen részben az is volt az oka, hogy nem engedélyezett táplálékkiegészítôket szedett, sztereoidokat, vagy miket, ezektôl emberfeletti módon kezdett el hallani. Valamint, olyan készítményeket, amelyek háromszorosára növelik az ember izomtömegét és tizenhétszeresére a májtérfogatát.

Voltmárvolt azonban nemcsak megerôsödött, hanem mint mindig, most is valami rosszban sántikált. 

Speciel egy ortopéd cipôben, mert legutóbbi feltámadása közben néhány apróbb varázslás nem úgy sikerült, ahogy az minimálisan elvárható lett volna, így a fôgonosz egyik lába hosszabb lett, mint a másik kettô. 

Az elmúlt években Netuddki rengeteg borsot tört Heri orra alá. Ez alatt azt kell érteni, hogy szegény fiút folyton le akarta gyilkolni, ám nem járhatott sikerrel, mert a tökös varázslópalánták legfineszesebbike minden alkalommal keresztülhúzta helytelen számításait. Sôt tanúk is vannak rá, ha nagyon muszáj, hogy több alkalommal sikeresen le is gyôzte a rettegett fekete mágust, aki alantas cselszövéseivel minden évben hátráltatta Herit a normális tanulásban, sportolásban, csajozásban. Emiatt a szegény kölyök persze az éjszakai életbe sem vethette bele magát olyan elánnal, mint rajta kívül mindenki más. 

A szegény kis Herire hihetetlen nagy felelôsség hárult. Ugyanis soha nem lehetett biztosan tudni, hogy mikor kell majd megint megmenteni a világot. Az is bármikor elôfordulhatott volna, hogy éppen délelôtt folyamán, amikor pedig még a legtöbb éjszakázó éltanuló az igazak álmát aludta. Ám Heri minden nap korán kelt, és éber volt, mint az éjszakai portás, mert tudta, bármikor szükség lehet rá. 

Így múlt el eddig négy év, és mint ahogy könnyedén belátható, most hamarosan következett az ötödik. 

Heri éppen ezeken a múltbéli eseményeken merengett, amikor váratlanul kopogtak az ajtón.

– Szabad! – kiáltotta halkan Heri.

Az ajtó feltárult, de azt is mondhatnánk, hogy kinyílt. Fekália néni tipegett be rajta, megriszálta a farát, mint aki tojni készül, majd nagy elánnal kotkodácsolni kezdtett.

Heri rendkívül udvariasan végighallgatta, majd többször is elnézést kérve, udvariasan figyelmeztette a nénit, hogy ne kotkodácsoljon már itt neki, hanem próbáljon emberi nyelven fogalmazni, hogy ô is megértse.

Fekália néni sírva fakadt, a földre vetette magát, és bocsánatért esedezve csókolgatni kezdte Heri talpát, mint ahogy azt a házirend ide vonatkozó passzusa adekvátan elô is írta neki. 

Heri, aki rettentôen csiklandós volt, visongva, fuldokolva, a kacagástól könnybe lábadó szemmel emlékezett arra, hogy néhány hete még Fekália néni aranytojást tojó tyúkként üzemelt. Mostani fura viselkedése is innen volt eredeztethetô. 

Valljuk be ôszintén, ebben az ügyben Herinek is volt némi szerepe! 

A háborús helyzetre való tekintettel – mert ugye a háború mindig komoly lóvéba kerül, egyesek szerint három dolog kell hozzá, pénz, pénz és pénz – Fekália néni varázseljárás következtében baromfi üzemmódba került. Ebbéli minôségében viszont folyamatosan nagy hasznot hajtott a hazának. 

Azonban a pénz nem minden! Miután már a néni teljesítette hazafias, vagyis nôies kötelességét, immár tegnap óta megérdemelte, hogy ismét emberként, azaz dehogyis, asszonyként vegetáljon ebben a földi siralomvölgyben. 

A szituációt tovább árnyalta, hogy eközben Dundy Nudly, Heri szerencsétlen, elnyomott, vérszegény és gyengeelméjû kis unokatestvérkéje heveny anyahiányban szenvedett. Vazelin bácsi pedig képtelen volt ellátni napi huszonnégy órás folyamatos fegyveres szolgálatát, miközben mosnia is kellett, takarítania, vasalnia és virágokat locsolnia. Heri nagy humanista volt meg filantróp is, sôt állatbarát. Ezért megsajnálta kis kuzinját. Miközben pacsit adott neki, felötlött benne, hogy temérdek lóvé ide vagy oda, netántán mégiscsak vissza fogja varázsolni egyszer neki az anyját.

Fôzni pedig senki nem fôzött, mert azt csak a nôk tudnak igazán, meg a tévében az a meztelen sza­kács, az az Olivér Dzsimmi, vagy ki, aki egyszerûen csak fôz, közben pedig marha sokat dumál. De sajnos ô sem fôzött nekik, akik a haza szolgálatában álltak. Készültek a háborúra, és már annyira utálták a pizzát, amelyet naponta háromszor fogyasztottak, ráadásul mindezt három hónapon keresztül, hogy nagy utálatukban idônként sóspuskával lôtték a környékbeli pizzafutárokat.

Heri komoly erôfeszítéseinek gyümölcse beérett: a szünidôben a szomszédokat fanatikus vallási harcosokká képezte ki. A kertvárosi környezet lakói immár gondolkodás nélkül megölették volna magukat Heriért. Elég volt csak kiadnia a parancsot, máris ezrek és ezrek, és ezeknek az ezreknek az ezernyi szomszédai követték volna a halálba.

Heri sokszor gondolkodott azon, hogy vajon a gonosz Gigawatt Voltmárvolt miért nem támad még, hiszen az utóbbi hónapokban – mint már említettük, sajnos Herinek is köszönhetôen – roppantul megerôsödött. A fiú sokszor gondolkodott ezen, miközben a kertben sétálgatott a nyílpuskájával. Idônként meg-megállt, és a feje felett idegesítôen körözô sárkányrepülôkre lövöldözött, hátha kis megnyugvást lel ebben a férfias sportban. De nem lelt! Hiába agyalt, emésztette magát és másokat, nem értette, vajon mire vár még Netuddki. 

Herit aggasztotta, hogy a Rokforti Erôemelô és Trágyabomba Elôállító Varázs Ló Mûtanoda igazgatója, a jó Krampusz Dupladurr professzor miért nem jelentkezik óránként, és vajon miért nem tájékoztatja ôt, korunk hôsét arról, hogy mi a harci helyzet. 

Heri mélyen barázdált, intelligens agyában felidézte az elmúlt hetek eseményeit, midôn remek kis kirándulást tettek Transz Szilvániába. Ott volt mindenki, aki számított. Az ikrek, Hermelin, a kis szôrös, a macskája, az ikrek szülei, sôt még az ô mostoha szülei is. Remek kis móka volt! Igaz, hogy Kareszt, az ikrek legidôsebb bátyját, aki a szüleinél is jóval idôsebb volt, egyáltalán nem sikerült megtalálniuk, de azért nem telt eseménytelenül az idô. 

Heri felidézte a mesés tájat, a hegyeket, a völgyeket, az erdôket. A sötét korból hátramaradt határ menti aknamezôket, amelyek méltó keretet biztosítottak ahhoz, hogy rengeteg érdekes emberrel találkozzanak, miután elhagyták a randomgenerátorral hajtott Búvárvasutat, ami nem semmi egy verda volt.

 Például érdekesek voltak a helyi lakosok, az Ungarische Betyárok, akik víz helyett itták a Transz Szilvánia italkülönlegességét, a tiszta szeszbôl és hamis aromából készített igazi Szilva Pálinkát. Na, és persze itt akadtak össze az igazi hungaricumnak minôsített, kihalófélben lévô, éppen ezért hatalmas eszmei értékkel bíró, rôzsét cipelô anyókával is. Ez a természeti ritkaság megajándékozta Herit a csodatévô erejû fésûvel, amely a háta mögé dobva áthatolhatatlan erdôvé változott, valamint a mágikus hatású pohárral, amelybôl piranyáktól hemzsegô tó alakult ki, illetve a köteg dinamitrúddal, amely meggyújtás után a háta mögé hajítva bazi nagyot tudott robbanni.  

A remek kis túlélôtúra alkalmával megismerkedtek még a két meleg baráttal, Fanyûvôvel és Vasgyúróval, akikkel azonban agresszivitásuk miatt nem sikerült megbarátkozniuk, ezért sajnos Herinek hidegre kellett ôket tennie.

Bizony, így kellett tennie a gonosz Drakulával is, akit a még gonoszabb Gigawatt Voltmárvolt támasztott fel örök rémálmából. A megátalkodott kurafi azzal a rettenetes feladattal bízta meg az antikolt hatású vérszopót, hogy ölje meg Heri Kóklert, az igazak védelmezôjét, a világ többszörös megmentôjét, a háromszoros vagy négyszeres Kavicslabda-bajnokot, satöbbi satöbbi. 

Heri megborzongott, amikor arra gondolt, hogy bizony, ezúttal is csak egy paraszthajszálon múlott az élete. A barátságos magatartást tanúsító anyóka remek varázstárgyai semmit sem értek Drakulával szemben.  A vámpírok fejedelme már-már zombivá változtatta Herit a dinamitrobbanás után keletkezett bombatölcsérben, ám az isteni gondviselésnek köszönhetôen Heri egy égbôl pottyant segédanyag segítségével Drakulát is likvidálta. Ezeket az idegtépôen izgalmas eseményeket egyébként jótevôje, a nagy K. B. Rottring, az irodalmi Összkár Díj örök várományosa, „Heri Kókler és a vámpírok bálja” címû eposzában meg is örökítette.

Vedd meg!

Most azonnal!

Vagy nem olvashatod tovább!

Szegény kis Heri! Noha csak tizenvalahány éves volt, még csak néhány száz alkalommal élt nemi életet, azt is csak egyetlen nôvel, pedig egészséges, termékeny fajta volt, semmi sem indokolta megrögzött monogámiáját, máris rengeteg élettapasztalatot kellett összegyûjtenie. Szerencsére nemi betegségeket, retkeket, gombákat, mohákat és zuzmókat csak ritkán kapott, bár a múltkori törpefenyô, ami az alsógatyájában vert gyökeret, kissé aggasztotta. Annyira súlyos tüneteket produkált tôle, hogy nemcsak hozzá, de még Hermelinhez is favágót kellett hívni, mert a hagyományos ráolvasásos természetgyógyász praktikák, klinikai gyógyszerek, antibiotikumok, de még a gyomirtó sem használt. 

Ráadásul a szegény, jobb balsorsra érdemes árvámnak folyton kellemetlen interakcióba kellett keverednie a földre szállt rémmel, a már többször emlegetett és falra festett – jaj, csak nehogy megidézôdjön!!! – Voltmárvolltal. Pedig már többször úgy tûnt, hogy Holnemvolttá lett, hiszen Heri már annyiszor megölte, hogy maga sem emlékezett rá, hogy hányszor. 

Korunk hôse bizony sokszor úgy vélte, hogy a Voltmárvolt elleni küzdelem sziszifuszi munkához hasonlít, hiszen hiába öli meg újra és újra, a rémpofa mégis minduntalan megjelenik, és kezdheti az egészet elölrôl. Tisztára olyan volt az egész, mint a mosogatás. 

Soha nem volt vége!

Heri idáig jutott napi kontemplációjában, amikor megbotlott valamiben.

Fekália néni volt az, aki még mindig a földön feküdt, és hozzá imádkozott.

Heri mosolygós arccal felsegítette, kezet csókolt neki, és visszaparancsolta a helyére.

A konyhába!

Elôbb azonban öklendezve megkérdezte Fekália nénit, hogy mi az a rettenetes szag, amely árad belôle.

Mivel már egy hete nem fürdött, Fekália néni töredelmesen bevallotta, hogy mi.

Heri megkérdezte szigorúan, de igazságosan, hogy miért nem fürdik rendszeresebben, és hogy miért csak hetente egyszer.

Fekália néni könnyek között bevallotta, hogy anyagi megfontolásból nem, ugyanis nincs pénze. Hiszen az utóbbi idôben aranytojást tojó tyúkként üzemelt, és nagyértékû vagyontárgyakat tojt a köz javára. Eközben viszont képtelen volt megtakarítani, és csak a tojásain tudott legfeljebb kuporogni, egyéb komoly kuporgatásra nem adódott lehetôsége. Ennek eredményeként viszont drámai módon elszegényedett, a közelmúltban visszanyert nôi mivolta pedig rengeteg kiadással járt. Mivel ennivalóra és vízre is hatalmas összegeket kellett kifizetnie, inkább a fürdôvizen spórolt, hogy éhen ne haljon. 

Heri szívét megindította ennek az egyszerû, büdös asszonynak a sanyarú sorsa, akinek ráadásul ilyen sz..r neve is volt. Odalökött neki a mellényzsebébôl ezer fontot, hogy ebbôl fürödjön aztán minden nap egy hétig. Úgy gondolta, ennyi pénzbôl bôven meg lehet néhányszor fürödni a szigorú és falánk zuhany­automatánál.

Ez a hét ténylegesen csak öt munkanapból állott ugyan, de hát ezer fontból a Heri által felszerelt automatika több mint három perc élvezetes zuhanyozást biztosított.

Nem, természetesen nem naponta, hanem összesen! 

De talán már említettük, hogy hadiállapotban volt a világ, és hadiállapotban minden sokkal többe került. Pénz kellett a fegyverekre, hadianyagra, egyenruhára, rekvirálásra, meg a haditudósítók honoráriumára. 

Fekália néni hálálkodva csókolgatta Heri szép, tiszta kezét, amely ezután már csúnya piszkos lett, meg nyálas a szájától és a nyálában tenyészô szörnyû élôsködôktôl. Heri kedvesen elbocsátotta nehéz szagú nénikéjét, sôt még integetett is utána, amikor besegítette a mosógépbe. 

Heri elgondolkodott rajta, hogy vajon szükséges-e a mosásért és a fürdésért a rokonaitól pénzt követelnie, de szinte azonnal belátta, hogy igen. Hiszen hadi helyzet volt, bármikor kitörhetett a végsô nagy háború, ahol majd mindenki harcol mindenki ellen, és vélhetôen senki nem marad majd életben. Elôre látható volt, hogy az ilyesmi nem lesz majd olcsó mulatság.

Heri gondterhelten kisétált a kertbe, ahol elége­detten simogatta meg az elôírásosan pitizô Vastyúk bácsi buksiját, és átlépett a magát elôtte földre vetô unokatesója amorf testén is.

Na jó, ez csúnya hazugság volt! 

Nem, egyáltalán nem lépett át rajta, hanem sajnálatos módon rálépett a hasára.

De ennek csakis az volt az oka, hogy Dundy Nudly testét belepte a por, hiszen már egy hete felpuffadt hassal feküdt az úton, és nem látszott, hogy ô az, nem pedig egy kôrakás, amire Heri is logikusan gondolt.

Heri nem tudta eldönteni, hogy a legutóbb rendelt romlott pizzától, vagy pedig az éhségtôl.

– Vizet! – könyörögte Dundy Nudly nyögdécselve, és kétségbeesetten kinyújtotta a kezét, mintha jelentkezne onnan lentrôl.

Heri megsajnálta. Megragadta a szegény, beteg állat mindkét lábát, és nagy szeretettel odahúzta a kerti szökôkúthoz. Felemelte a kis kuzint, mintha csak egy romlott hímes tojás volna, majd lágyan beledobta a szükôkútba, még azzal sem törôdött közben, hogy emiatt tiszta víz lett a ruhája. 

Mármint Dundyé.

Nudly elôször elmerült, de Heri hiába aggódott érte, sajnos mégiscsak feljött a felszínre. Miután teleitta magát vízzel, a szájából hínárt köpködve kimászott. Nagy, barna kutyaszemével hálásan nézett Herire, aki megengedte neki, hogy ingyen igyon a szökôkút vizébôl, amely kétségtelen, hogy nem volt ivóvíz, de legalább ingyen volt. 

A rajta lévô ruhák mosásáért viszont Heri kénytelen volt egy szerényebb összeget felszámítani.

Aztán egy másik, kissé borsosabbat is, mert a porréteg és a humusz leázását követôen immár tisztán látszott, hogy Dundy Nudlyn milyen aránytalanul sok ruhadarab található. Ezek mennyisége bizony már átlépte azt a határt, amelyet esetleg még nagyvonalúan az ingyenesség kategóriájába lehetett volna sorolni.

Dundy Nudly bosszankodva eltakarodott a konyhára két hétig krumplit pucolni. Heri büntetést szabott ki rá, méghozzá méltót, mert némi verés és fenyegetés hatására unokatestvére bizony beismerte, hogy valójában csak ezzel a piti kis csalással akarta ingyen kimosni a ruháit, közben fürödni is akart, meg inni, hogy a fene enné meg a pofátlan, csaló fajtáját!

Heri nem bosszankodott ezen, mert nem ért rá mindig bosszankodni, hiszen rengeteg munka várta még. A nap további részében ellenôrizte a körletté nyilvánított kertvárosi kerületet, elbeszélgetett a fanatikus vallási harcosokkal. Végsôkig történô kitartásra buzdította ôket, majd jókedvûen megvacsorázott. 

Miután teleette magát, eszébe jutott a régi görögök bölcs mondása: „evés után járj”. Nem lacafacázott sokáig, hogy mit is csináljon, nézze-e a tévében folyó pornográfnak minôsíthetô, népbutító Walóságsókat, vagy ne nézze, hanem inkább vette a kabátját és elindult sétálni.

Természetesen ez csak átvitt értelemben volt értendô, ugyanis másokkal ellentétben neki nem kellett azért fizetnie, ha fel akarta venni a saját kabátját, és ahhoz is joga volt, hogy bármikor, az ilyenkor szokásos kétszáz fontos tarifa leszurkolása nélkül kimenjen a városba sétálni.