A megismerhetetlen szoba

A következő héten Harry rengeteget gondolkodott azon, hogy miként tudná rávenni Slughornt, hogy adja oda neki a valódi emléket. Sajnos semmilyen ötlet nem jutott eszébe, úgyhogy visszatért ahhoz, amit egyre gyakrabban tett mostanában, ha nem volt ötlete: a bájitalkönyvét olvasta, remélve, hogy a Herceg a margóra írt valami használhatót, mint ahogy már annyiszor korábban.

– Semmit nem fogsz ott találni – mondta keményen Hermione, egy vasárnap este.

– Ne kezdd, Hermione – mondta Harry. – Ha nincs a Herceg, Ron most nem ülne itt.

– Itt ülne, ha figyeltél volna Pitonra még korábban – mondta elutasítóan.

Harry nem törődött vele. Épp akkor talált egy varázsigét, "Sectumsempra" a margóra firkálva az "Ellenségeknek" szó felett, és már alig várta, hogy kipróbálhassa, de úgy érezte, nem Hermione előtt kellene. Ehelyett titokban behajtotta a lap sarkát. Egymás mellett ültek a klubhelyiségben. Rajtuk kívül csak hatodéves társaik voltak már ébren. Korábban mindannyian izgatottak voltak, amikor vacsoráról visszaérve egy új üzenetet találtak a hirdetőtáblán, a Hoppanálási vizsga időpontjával. Azok, akik a vizsga időpontjára, április 21-ére már betöltik a 17. évüket, feliratkozhattak egy további gyakorló gyűlésre, amit – szigorúan felügyelve – Roxmortsban tartanak.

Ron bepánikolt, amikor elolvasta az üzenetet. Még mindig nem sikerült megtanulnia hoppanálni, és attól félt, nem fog készen állni a vizsgára. Hermione, akinek kétszer már sikerült hoppanálnia, egy kicsit magabiztosabb volt. Harry azonban, akinek még jó négy hónapja volt a születésnapjáig, nem tehette le a vizsgát, akár készen állt, akár nem.

– Te legalább tudsz már hoppanálni! – mondta feszülten Ron. – Neked nem lesz vele gondod júliusban!

– Csak egyszer sikerült megcsinálnom – emlékeztette Harry; az utolsó órán végre sikerült eltűnnie és újra feltűnnie a karikán belül.

Miután Ron eleget sopánkodott a közeledő vizsga miatt, végre nekiállt megírni egy hihetetlenül nehéz esszét Pitonnak, amit Harry és Hermione már befejeztek. Harry úgy érezte, hogy alacsony értékelést fog kapni a dolgozatása, mert nem értett egyet Pitonnal, hogy mi a leghatékonyabb védekezés a dementorok ellen, de nem érdekelte.  Most Slughorn emléke volt a legfontosabb dolog számára

– Én mondom, a hülye Herceg nem fog tudni ebben segíteni, Harry! – mondta egyre hangosabban Hermione. – Csak egyféleképpen tudsz rávenni valakit, hogy azt tegye, amit akarsz, és az az Imperius-átok, ami törvényellenes…

– Igen, tudom, köszi – mondta Harry, de nem nézett fel a könyvből. – Ezért keresek valami mást. Dumbledore azt mondta, hogy a Veritaserum nem segít, de talán van valami más, egy bájital vagy varázsige…

– Rossz irányból közelíted meg a dolgot – mondta Hermione. – Dumbledore szerint csak te szerezheted meg az emléket. Ez biztosan azt jelenti, hogy te olyan módon tudod meggyőzni Slughornt, ahogy más nem. Ez nem csupán annyi, hogy megitatsz vele egy bájitalt, azt bárki meg tudná csinálni…

– Hogy betűzöd az "ellenséges"-t? – kérdezte Ron, miközben erősen rázta a tollát, és a pergamenjét bámulta. – Nem lehet E-N-T…

– Nem, nem úgy – mondta Hermione, miközben maga felé húzta Ron esszéjét. – És a "jövendölés" sem J-A-R-al kezdődik. Milyen tollat használsz?

– Fred és George írásellenőrzőjét, de azt hiszem, hogy a bűbáj kezd lejönni róla.

– Igen, biztosan – mondta Hermione, miközben az esszé címére mutatott. – Az volt a kérdés, hogy hogyan bánhatunk el a dementorokkal, nem pedig a "Döf-manókkal", és arra sem emlékszem, hogy "Roonil Wazlib"-ra változtattad volna a nevedet.

– Ó, ne! – kiáltotta Ron, miközben rémülten nézte a pergamenjét. – Ne mondd, hogy az egészet újra kell írnom!

– Semmi gond, ki tudjuk javítani – mondta Hermione, miközben magához húzta az esszét, és elővette a pálcáját.

– Imádlak, Hermione – mondta Ron, miközben visszasüllyedt a székébe, és fáradtan a szemeit dörzsölte. Hermione kicsit elpirult, de csak ennyit mondott.

– Ne hagyd, hogy Lavender meghallja ezt…

– Nem fogom – motyogta maga elé Ron. – Vagy talán mégis, akkor otthagyna.

– Miért nem hagyod ott te, ha be akarod vele fejezni? – kérdezte Harry.

– Ugye még soha nem dobtál senkit sem? – kérdezte Ron. – Te és Cho csak…

– Valahogy széthulltunk, ja. – mondta Harry.

– Bárcsak ez történne velem és Lavenderrel is – mondta ábrándozva Ron, miközben Hermionét nézte, aki csendesen megérintett minden elírt szót a pálcája végével, amik kijavították magukat a lapon. – De minél többet utalok rá, hogy be akarom fejezni, ő annál szorosabban tart. Ez olyan, mintha egy óriás tintahallal járnék.

– Tessék – mondta Hermione, húsz perccel később, amikor visszaadta Ron esszéjét.

– Ezer hála – mondta Ron. – Kölcsön kérhetném a tolladat a konklúzióhoz?

Harry, aki mostanáig semmi hasznosat nem talált a Félvér Herceg jegyzetei közt, körbenézett. Már csak ők hárman maradtak a klubhelyiségben, miután Seamus is felment aludni, Pitont és az esszét átkozva. Az egyetlen zajforrás a tűz ropogása és Hermione tollának sercegése volt, amivel Ron az utolsó bekezdését írta a dementorokról. Harry éppen csak becsukta a Félvér Herceg könyvét, ásítva, amikor egyszer csak furcsa zajt hallott.

Durr!

Hermione elsikkantotta magát; Ron ráborította a tintát az épp befejezett esszéjére, Harry pedig megszólalt:

– Sipor!

A házimanó mélyen meghajolt, és saját bütykös lábának címezve megszólalt.

– Mester mondta, rendszeres jelentést akar arról, mit csinál a Malfoy fiú, ezért Sipor jött, hogy…

Durr!

Dobby jelent meg Sipor mellett.

– Dobby is segített, Harry Potter! – cincogta, miközben sértődött pillantást vetett Siporra. – És Sipornak meg kellett volna mondania Dobbynak, mikor megy Harry Potterhez, hogy együtt tehessék meg a jelentésüket.

– Mi ez? – kérdezte Hermione, még mindig ijedten a két manó hirtelen megjelenésétől. – Mi folyik itt, Harry?

Harry tétovázott, mielőtt válaszolt volna, mert nem mondta el Hermionénak, hogy Siport és Dobbyt Malfoy követésével bízta meg. A házimanók kényes téma volt nála…

– Hát… Malfoyt követték a kérésemre – mondta.

– Éjjel és nappal – károgta Sipor.

– Dobby nem aludt egy hétig, Harry Potter! – mondta büszkén Dobby, miközben egy helyben ingott. Hermione dühösen nézett.

– Nem aludtál, Dobby? De Harry, ugye nem mondtad neki, hogy ne…

– Nem, persze, hogy nem – mondta gyorsan Harry. – Dobby, aludhatsz, rendben? De találtatok valamit? – sietett a kérdéssel, mielőtt Hermione közbeszólhatott volna.

– Malfoy mester olyan nemességgel mozog, ami illik arany véréhez – károgta Sipor. – Vonásai emlékeztetnek úrnőmére, és viselkedése pedig…

– Draco Malfoy gonosz fiú! – cincogta mérgesen Dobby. – Egy gonosz fiú, aki… aki…

Dobby megborzongott a sapkája bojtjától a zoknija végéig, és a tűzhöz futott, mintha bele akarna ugrani. Harry, akit ez nem ért teljesen váratlanul, elkapta, és visszatartotta. Néhány másodpercig Dobby még erőlködött, aztán elernyedt.

– Köszönöm, Harry Potter – zihálta. – Dobby még mindig nehéznek találja, hogy rosszat mondjon régi mestereiről – Harry eleresztette. Dobby megigazította teáskanna-díszítőjét a fején, és Siporhoz fordult. – De Sipornak tudnia kellene, hogy Draco Malfoy nem jó mester egy házimanónak.

– Igen, nem akarunk arról hallani, hogy mennyire szereted Malfoyt – mondta Harry Sipornak. – Beszéljünk arról, hogy merre mászkál.

Sipor ismét meghajolt, dühösen, és azt mondta:

– Malfoy mester a nagyteremben eszik, a hálóteremben alszik, a pincében, az óráira különböző…

– Dobby, mondd meg te – mondta Harry, Siporba fojtva a szót. – Megy olyan helyre, ahova nem kellene?

– Harry Potter, uram – cincogta Dobby, hatalmas szemei csillogtak a tűz fényénél. – A Malfoy fiú semmilyen szabályt nem szeg meg, amennyire Dobby látta, de igyekszik kerülni, hogy meglássák. Rendszeres látogatásokat tesz a hetedik emeleten, különböző diákokkal, akik őrt állnak, amíg ő bemegy a…

– A Szükség Szobájába! – mondta Harry, miközben a homlokára csapott a "Haladó Bájitalkészítés"-sel. Hermione és Ron rá bámultak. – Hát oda lopakodik! Ott csinálja, bármit is csinál! És fogadok, hogy emiatt tűnik el állandóan a térképről – most, hogy belegondolok, még soha nem láttam rajta a Szükség Szobáját!

– Talán a tekergők nem tudták, hogy létezik a szoba – mondta Ron.

– Szerintem ez a szobán lévő mágia része – mondta Hermione. – Ha arra van szükséged, hogy megtalálhatatlan legyen, az lesz.

– Dobby, sikerült bejutnod, és megtudnod, mit csinál ott Malfoy? – kérdezte mohón Harry.

– Nem, Harry Potter, az lehetetlen – mondta Dobby.

– Nem, nem az. Malfoy is bejutott hozzánk múlt évben, úgyhogy én is be tudok jutni, és kémkedhetek utána, nem probléma.

– De nem hiszem, hogy te be fogsz jutni, Harry – mondta lassan Hermione. – Malfoy már pontosan tudta, hogyan használtuk a szobát, mert az a semmirekellő Marietta elkotyogta. Neki arra volt szüksége, hogy a szoba a DS főhadiszállása legyen, úgyhogy az lett. De te nem tudod, mivé válik a szoba, mikor Malfoy bemegy, ezért nem tudod, mit kell kérned…

– Biztos meg lehet valahogy kerülni – mondta elutasítóan Harry. – Remekül csináltad, Dobby.

– Sipor is ügyes volt – mondta kedvesen Hermione, de ahelyett, hogy hálás lett volna, Sipor elfordította hatalmas, bevérzett szemeit, és a plafonnak morogta:

– A sárvérű Siporhoz beszél, Sipor úgy tesz, mintha nem hallaná…

– Tűnj innen – csattant fel Harry, mire Sipor egy utoljára, mélyen meghajolt, majd dehoppanált. – Te is jobb, ha mész, és alszol egyet, Dobby.

– Köszönöm, Harry Potter, uram! – cincogta boldogan Dobby, és ő is eltűnt.

– Ugye milyen jó? – mondta lelkesen Harry, miközben Ronhoz és Hermionéhoz fordult, amint házimanó-mentes lett a szoba. – Végre tudjuk, hova megy Malfoy! Most már sarokba tudjuk szorítani!

– Igen, remek – mondta komoran Ron, aki a pergamenjéről próbálta felitatni a ráömlött tintát, ami alatt egy majdnem teljesen elkészült esszé rejtőzött. Hermione magához húzta, és a pálcájával elkezdte felszívni a tintát.

– De mi ez, hogy mindig mással megy fel oda? – kérdezte Hermione. – Vajon hány ember van benne? Csak nem bízik olyan sokukban, hogy elmondja nekik, mit is csinál…

– Igen, ez különös – mondta elgondolkodva Harry. – Hallottam, amikor Craknak mondta, hogy semmi köze ahhoz, hogy mit csinál… Szóval miért mondja el ezeknek a… ezeknek a… – Harry elhalkult és a tüzet bámulta. – Istenem, de ostoba vagyok – mondta csendesen. – Hát nem egyértelmű? Egy egész üstnyi volt belőle a pincében… Azon az órán bármikor elvehetett belőle egy keveset…

– Mit vehetett el? – kérdezte Ron.

– Százfűlé-főzetet. Ellopott valamennyi Százfűlé-főzetet abból, amit Slughorn mutatott nekünk az első bájitaltan órán… Nem több különböző ember áll őrt Malfoynak… Ezek csak Crak és Monstro, mint mindig… Igen, minden stimmel! – mondta Harry. Felpattant, és járkálni kezdett a tűz előtt. – Elég ostobák ahhoz, hogy azt tegyék, amit Malfoy mond nekik, még ha nem is mondja el nekik, mire készül. De nem akarja, hogy lássák őket a Szükség Szobája előtt ólálkodni, ezért Százfűlé-főzetet itatott velük, hogy másoknak nézzenek ki… Az a két lány, akiket vele láttam, amikor kihagyta a kviddicsmeccset, az Crak és Monstro voltak!

– Ezzel azt akarod mondani – kérdezte csendesen Hermione –, hogy az a kislány, akinek a mérlegét megjavítottam…

– Igen, persze! – mondta hangosan Harry, miközben őt nézte. – Persze! Malfoy biztosan a szobában volt akkor, és a lány… miket is beszélek… szóval a fiú elejtette a mérleget, hogy figyelmeztesse Malfoyt, hogy ne jöjjön ki, mert mások is voltak ott! És az a másik lány is, aki az ebihalat ejtette el! Állandóan mellettük mentünk el, és nem jöttünk rá!

– Rávette Crakot és Monstrót, hogy lányokká változzanak? – hahotázott Ron. – A fenébe is… Nem csoda, hogy nem tűnnek mostanában túl vidámnak. Meg vagyok lepve, hogy engedelmeskednek neki.

– Hát, engedelmesek is lesznek, ha megmutatta nekik a Sötét Jegyet – mondta Harry.

– Hm… a Sötét Jegyet, amiről még nem tudjuk, hogy létezik-e – mondta szkeptikusan Hermione, miközben összecsavarta Ron megszárított esszéjét, és átadta neki.

– Majd meglátjuk – mondta bizakodóan Harry.

– Igen, meg – mondta Hermione, közben felállt, és nyújtózkodott egyet. – De Harry, mielőtt túl izgatott lennél, még mindig nem hiszem, hogy be tudnál jutni a Szükség Szobájába anélkül, hogy először tudnád, mi van benn. És nem hiszem, hogy meg kellene feledkeznek arról – felemelte a táskáját a vállára, és szúrós pillantást vetett rá –, hogy arra kellene koncentrálnod, hogy megszerezd Slughorntól az emléket. Jó éjt!

Harry nézte, ahogy elmegy, és kicsit elégedetlenül érezte magát. Amint becsukódott mögötte a lányok hálóhelyiségéhez vezető ajtó, Ronhoz fordult.

– Mit gondolsz?

– Azt, hogy bárcsak úgy tudnék hoppanálni, mit egy házimanó – mondta Ron, miközben arra a helyre bámult, ahol Dobby eltűnt. – A zsebemben lenne az a Hoppanálási vizsga.

Harry nem aludt jól aznap este. Úgy érezte, órákon keresztül hever ébren, azon töprengve, hogyan használhatja Malfoy a Szükség Szobáját. És vajon ő mit látna, amikor bemegy oda másnap, mert bármit is mondott Hermione, biztos volt benne, hogy ha Malfoy képes volt látni a DS főhadiszállását, akkor ő is látni tudja Malfoyét. De vajon mi lehet az? Egy találkozóhely? Egy rejtekhely? Egy üres szoba? Egy műhely? Harry agya lázasan dolgozott, és az álmait – mikor végre elaludt – Malfoy képe zavarta meg, aki átváltozott Slughornná, majd Pitonná…

Másnap Harry egész reggeli alatt igen izgatott volt; volt egy szabad órája a sötét varázslatok kivédése órája előtt, és eltökélte, hogy ezt az időt azzal fogja tölteni, hogy megpróbál bejutni a Szükség Szobájába. Hermione feltűnően nem foglalkozott Harry terveivel, ami eléggé idegesítette Harryt, mert úgy gondolta, a lány sokat tudna neki segíteni, ha akarna.

– Nézd – mondta csendesen, miközben előre hajolt, és rátette a kezét a Reggeli Prófétára, amit a lány épp akkor vett el egy postabagolytól. Így megakadályozta, hogy a lány kinyissa és eltűnjön mögötte. – Nem felejtettem el Slughornt, de ötletem sincs, hogyan tudnám megszerezni tőle azt az emléket, és amíg nincs semmi ötletem, miért ne találhatnám ki, mit csinál Malfoy?

– Már elmondtam neked, hogy meg kell környékezned Slughornt – mondta Hermione. – Nem átverni kell, vagy megbűvölni, különben Dumbledore egy pillanat alatt megcsinálná. Ahelyett, hogy a Szükség Szobája előtt szerencsétlenkedsz – kirántotta Harry keze alól a Prófétát, és kihajtotta az első oldalt – inkább Slughornt kellene megkeresned, és elkezdened hatni a jobbik énjére.

– Valami ismerős? – kérdezte Ron, amint Hermione a címszalagot nézte át.

– Igen! – mondta Hermione. Harrynek és Ronnak is megakadt a torkán a falat. – De semmi gond, nem halott. Mundungus az, letartóztatták és az Azkabanba küldték. Írnak valamit egy Inferius megszemélyesítéséről egy feltételezett rablás során, és egy Octavius Pepper nevű ember eltűnt. Ó, milyen szörnyű, egy kilenc éves fiút letartóztattak, mert megpróbálta meggyilkolni a nagyszüleit, úgy gondolják, hogy az Imperius-átok alatt állt.

Csendben fejezték be a reggelijüket. Hermione azonnal elment rúnaismeretre, Ron a klubhelységbe ment, ahol még be kellett fejeznie Piton dementoros esszéjét, Harry pedig a hetedik emeleti folyosóra, Badar Barnabás képével szembe, az üres falhoz.

Felhúzta a láthatatlanná tévő köpenyét, amint talált egy üres folyosót, de felesleges volt az óvatossága. Mikor elérte célját, a folyosó üresnek tűnt. Harry nem volt biztos benne, hogy esélyei vajon jobbak lettek vagy rosszabbak azzal, hogy Malfoy nem volt benn. De legalább az első próbálkozását nem fogja megnehezíteni Crak vagy Monstro jelenléte, amint 11 éves kislányoknak álcázzák magukat.

Becsukta a szemét, ahogy közeledett a helyhez, ahol a Szükség Szobájának ajtaja rejtőzött. Tudta, mit kell tennie, előző évben elég rutint szerzett belőle. Minden erejével koncentrálva arra gondolt.

Látnom kell, mint csinál itt benn Malfoy… Látnom kell, mint csinál itt benn Malfoy… Látnom kell, mint csinál itt benn Malfoy…

Háromszor elment az ajtó előtt; ezután, miközben hevesen vert a szíve, kinyitotta a szemét, és odanézett – de csak a szokásos üres falat látta. Előre lépett, és kísérletképpen meglökte. A kő továbbra is szilárd és merev maradt.

– Rendben – mondta hangosan Harry. – Rendben… Rossz dologra gondoltam… – egy pillanatig töprengett, majd újra nekiindult, csukott szemmel. Olyan erősen koncentrált, ahogy csak tudott.

Látnom kell a helyet, ahova Malfoy titokban jár… Látnom kell a helyet, ahova Malfoy titokban jár… Látnom kell a helyet, ahova Malfoy titokban jár…

Miután háromszor elment a fal előtt, várakozóan kinyitotta a szemét. Nem volt ajtó.

– Ugyan már – mondta ingerülten a falnak. – Ez egy elég egyértelmű utasítás volt. Rendben… Legyél az a hely, ami Draco Malfoynak is leszel…

Nem nyitotta ki azonnal a szemét, amikor befejezte a járkálást; erősen hallgatózott, mintha hallaná, ahogy az ajtó előbukkan. Azonban semmit nem hallott, leszámítva a távoli madárcsicsergést, ami kívülről szűrődött be. Kinyitotta a szemeit. Még mindig nem volt ajtó.

Harry elkáromkodta magát. Valaki sikoltott. Körbe nézett, és látta, ahogy egy csapat elsőéves szalad vissza a sarkon, láthatólag abban a hitben, hogy épp most találkoztak egy különösen trágár kísértettel.

Harry minden verziót kipróbált, ami csak eszébe jutott egy óra alatt, végül azonban kénytelen volt belátni, hogy Hermionénak igaza volt: a szoba egyszerűen nem akart neki kinyílni. Csalódottan és bosszúsan elindult a sötét varázslatok kivédése órájára, miközben lehúzta magáról a láthatatlanná tévő köpenyét, és menet közben a táskájába gyömöszölte.

– Ismét késett, Potter – mondta hidegen Piton, mikor Harry besietett a gyertyával megvilágított osztályterembe. – Tíz pont a Griffendéltől. – Harry dühösen nézett Pitonra, miközben leült a Ron melletti székre. Az osztály fele még mindig állt, könyveiket pakolták ki és rendezgették a dolgaikat; nem késhetett sokkal többet, mint a többiek…

– Mielőtt elkezdjük, látni akarom a dementor esszéiket – mondta Piton, miközben hanyagul meglegyintette a pálcáját, mire 25 tekercs pergamen emelkedett a levegőbe és egy csinos kis kupacba landolt az asztalán. – És a maguk érdekében remélem, hogy ezek jobbak lettek, mint azok a vacakok, amiket az Imperius-átok ellenállásáról írtak. Most pedig, ha mindannyian kinyitják a könyvüket a – igen, Mr Finnigan?

– Uram – kezdte Seamus –, azon gondolkoztam, hogyan lehet megkülönböztetni az Inferit egy szellemtől? Mert volt valami az újságban egy Inferiről…

– Nem, nem volt – mondta unott hangon Piton.

– De uram, hallottam, amint emberek beszélnek…

– Ha elolvasta volna a kérdéses cikket, Mr Finnigan, akkor tudná, hogy az úgynevezett Inferius nem volt más, csak egy büdös, Mundungus Fletcher nevű tolvaj.

– Azt hittem, Piton és Mundungus ugyanazon az oldalon állnak – motyogta Harry Ronnak és Hermionénak. – Nem kellene dühösnek lennie, amiért Mundungust letar…

– Potternek azonban, úgy tűnik, sok mondanivalója van a témával kapcsolatban – mondta Piton, a terem végébe mutatva, miközben fekete szemeit Harryn legeltette. – Kérdezzük meg Pottert, hogyan lehet megkülönböztetni egy Inferit egy szellemtől.

Az egész terem hátranézett Harryre, aki megpróbálta gyorsan visszaidézni, amit Dumbledore mondott neki azon az estén, amikor meglátogatták Slughornt.

– Ő… nos… a szellemek átlátszóak… – kezdte.

– Ó, nagyon jó – szakította félbe Piton, lebiggyesztett ajkakkal. – Igen, jól látszik, hogy közel hatévnyi mágikus oktatás nem veszett kárba, Potter. "A szellemek átlátszóak"

Pansy Parkinson hangosan kuncogott. Többen is vigyorogtak. Harry mély lélegzetet vett, és nyugodtan folytatta, bár belül fortyogott.

– Igen, a szellemek átlátszóak, de az Inferi halott test, nem? Úgyhogy azok szilárdak…

– Egy öt éves is el tudott volna nekünk mondani ennyit – mondta lebecsmérlően Piton. – Az Inferius egy holttest, amit egy sötét varázslónak a varázslata mozgat. Nem élő, csupán bábként használják a varázsló akaratának megfelelően. Egy szellem, ahogyan azt merem remélni, mostanra már tudják, egy elhunyt lélek lenyomata, és természetesen, ahogy Potter igen bölcsen elmondta nekünk, átlátszóak.

– Hát, amit Harry mondott, az hasznosabb, ha meg akarjuk őket különböztetni… – mormogta Ron. – Amikor szembekerülünk egyel egy sötét sikátorban, valószínűleg azt nézzük majd meg, hogy szilárd-e, és nem kezdjük el kérdezgetni, hogy "Elnézést, Ön egy elhunyt lélek lenyomata?"

A halk nevetést egyből elfojtotta Pitonnak az osztály felé vetett pillantása.

– Újabb tíz pont a Griffendéltől – mondta Piton. – Semmi okosabbat nem vártam magától, Ronald Weasley, a fiútól, aki annyira szilárd, hogy nem tud fél centit hoppanálni egy szobában.

– Ne! – suttogta Hermione, megragadva Harry karját, aki épp dühösen nyitotta volna ki a száját. – Nincs értelme, csak újabb büntetés lenne belőle, hagyd rá!

– Most pedig nyissák ki a könyvüket a 213. oldalon – mondta Piton halvány mosollyal –, és olvassák el az első két bekezdést a Cruciatus-átokról.

Ron nagyon rosszkedvű volt egész óra alatt. Amikor megszólalt az óra végét jelentő csengő, Lavender csatlakozott Ronhoz és Harryhez – Hermione titokzatosan eltűnt szem elől, miközben Lavender közeledett –, és hevesen szidta Pitont, amiért kigúnyolta Ron Hoppanálását. Ez azonban látszólag egyre jobban irritálta Ront, aki végül úgy rázta le a lányt, hogy tett egy kitérőt a fiúk mosdójába Harryvel.

– Viszont Pitonnak igaza van, nem? – kérdezte Ron, miután egy-két percig bámulta magát egy törött tükörben. – Nem tudom, megéri-e letenni azt a vizsgát. Egyszerűen nem tudom megtanulni a Hoppanálást.

– Attól még elmehetsz a külön gyakorlásra Roxmortsba, és meglátod, hogy mi lesz – mondta megértően Harry. – Biztosan sokkal érdekesebb lesz, minthogy egy átkozott karikába próbálj bejutni. És ha mégsem – tudod – olyan jó, mint ahogy szeretnéd, el is halaszthatod a vizsgát, és megcsinálhatod velem a nyáron… Myrtle, ez a fiúk mosdója!

Egy lány szelleme emelkedett fel a vécéből, az egyik mögöttük lévő fülkéből, és most a levegőben lebegett, és nézte őket a vastag, kerek, fehér szemüvege mögül.

– Ó… – mondta rosszkedvűen. – Csak ti vagyok.

– Kit vártál? – kérdezte Ron, miközben a tükörben nézte őket.

– Senkit – mondta Myrtle, és egykedvűen piszkált egy pattanást az állán. – Azt mondta, hogy majd visszajön meglátogatni, bár ti is azt mondtátok, hogy beugrotok hozzám néha – mondta szemrehányóan Harrynek. – Pedig hónapok óta nem is láttalak titeket. Megtanultam, hogy ne várjak túl sokat a fiúktól.

– Azt hittem, hogy abban a lányvécében laksz – mondta Harry, aki néhány éve nagyon ügyelt rá, hogy messziről elkerülje azt a helyet.

– Igen –mondta kis vállrándítással –, de ez nem jelenti azt, hogy nem mehetek más helyekre. Egyszer fürdés közben is meglátogattalak, emlékszel?

– Élénken – mondta Harry.

– Pedig azt hittem, kedvelt engem. – mondta szomorúan. – Talán ha ti ketten elmentek, ő majd visszajön. Sok közös van bennünk, biztos vagyok benne, hogy ő is érezte…

És reménykedve az ajtóra nézett.

– Amikor azt mondod, hogy sok közös van bennetek – mondta meglepetten Ron –, úgy érted, hogy ő is egy szagelzáróban lakik?

– Nem – mondta határozottan Myrtle. Hangja visszhangzott a fürdőben. – Úgy értem, hogy ő is érzékeny, az emberek őt is zsarolják, és magányosnak érzi magát, nincs senki, akivel beszélgethetne, és nem fél, hogy kimutassa az érzéseit és sírjon!

– Volt itt egy fiú, aki sírt? – kérdezte kíváncsian Harry. – Egy fiatal fiú?

– Ne is törődj vele! – mondta Myrtle, apró szemeit Ronon tartva, aki mostanra határozottan vigyorgott. – Megígértem neki, hogy senkinek sem mondom el, és ezt a titkot magammal viszem a…

– Tuti, hogy nem a sírba – mondta horkantva Ron. – A csatornákba, esetleg.

Myrtle dühösen üvöltött, és visszaugrott a vécébe, amitől víz fröccsent a padlóra. Hisztis Myrtle, úgy tűnt, felvidította Ront. – Igazad van – mondta, miközben a vállára dobta a táskáját. – Lemegyek Roxmortsba azokra a gyakorló órákra, mielőtt eldöntöm, hogy leteszem-e a vizsgát.

A következő hétvégén Ron csatlakozott Hermionéhoz és a többi hatodéveshez, akik a két hét múlva következő vizsgára már betöltik a 17-et. Harry irigykedve nézte őket, ahogy készülődtek a faluba; hiányolta a kirándulásokat, és ez egy kifejezetten szép tavaszi nap volt, hosszú idő óta először volt tiszta az ég. Úgy döntött, kihasználja az időt arra, hogy egy újabb támadást hajtson végre a Szükség Szobája ellen.

– Jobban tennéd – monda Hermione, mikor Harry közölte vele és Ronnal a tervét a bejáratni csarnokban –, ha egyből Slughorn irodájába mennél, és megpróbálnád megszerezni tőle azt az emléket.

– Próbálkozom! – mondta mogorván Harry, ami történetesen teljesen igaz volt. Azon a héten minden bájitaltan óra után hátra maradt, remélve, hogy sikerül megkörnyékeznie Slughornt, de a bájitalok mestere mindig olyan gyorsan hagyta el a pincét, hogy Harrynek nem sikerült elkapnia. Kétszer az irodájához is elment, és bekopogott, de nem kapott választ, bár a második alkalommal hallani vélte egy öreg gramofon hamarjában elnyomott hangját.

– Nem akar velem beszélni, Hermione! Tudja, hogy négyszemközt akarok vele beszélni, de nem hajlandó akarja, hogy megtörténjen!

– Hát, akkor csak folytatnod kell, nem?

Az emberek rövid sora – akik arra vártak, hogy eljussanak Frics mellett, aki szokásos letapogatását végezte az álságdetektorral – előrébb haladt pár lépéssel, és Harry nem választolt, nehogy meghalja őt a gondnok. Sok szerencsét kívánt Ronnak és Hermionénak, azután megfordult, és ismét felmászott a márvány lépcsőkön. Eltökélten, hogy Hermione tanácsa ellenére egy vagy két órát a Szükség Szobája előtt töltsön.

Amint kikerült a bejárati csarnok és Frics látóteréből, előhúzta a Tekergők Térképét és a láthatatlanná tévő köpenyét a táskájából. Miután elrejtette magát, hozzáért a térképhez, elmotyogta a jelszót – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok –, és óvatosan átböngészte.

Vasárnap reggel volt, így majdnem minden tanuló saját klubhelységében üldögélt: a griffendélesek és a hollóhátasok egy-egy toronyban, a mardekárosok a pincében, a hugrabugosok pedig az alagsorban, a konyha mellett. Itt-ott voltak elkóborolt személyek a könyvtár körül vagy egy folyosón. Voltak néhányan a birtok területén, és egyedül, a hetedik emeleti folyosón, ott volt Gregory Monstro. Nem volt semmi nyoma a Szükség Szobájának, de Harry nem aggódott emiatt; ha Monstro előtte őrködött, akkor a szoba nyitva volt, akár tudott róla a térkép, akár nem. Felrohant a lépcsőkön, és csak akkor lassított, mikor elérte a folyosó sarkát, ahol nagyon lassan kúszni kezdett afelé a kislány felé, aki a Hermione által megjavított nehéz bronzmérleget szorongatta. Várt, amíg közvetlenül mögé nem ért, azután oda hajolt hozzá, és suttogni kezdett.

– Hello… nagyon csinos vagy.

Monstro rémületében elordította magát magas hangján, eldobta a mérleget, és elrohant. Előbb tűnt el a látótávolságból, minthogy a mérleg földet érésekor keletkezett zajok visszhangjai elhaltak volna. Harry nevetve szemlélte az üres falat, ami mögött – ebben teljesen biztos volt – Draco Malfoy állt dermedten, annak tudatában, hogy valaki illetéktelen személy van kinn, de nem mer kilépni. Ettől Harry erősnek érezte magát, ahogy megpróbált emlékezni, milyen kifejezéseket nem próbált még ki.

Azonban ez a reménykedő hangulat nem tartott túl sokáig. Fél óra múlva, miután még sok egyéb variációban is kifejezte óhaját a szobának, hogy megtudja, mit csinál Malfoy, a fal ugyanolyan ajtómentes volt, mint korábban. Harry csalódott volt – Malfoy talán csak egy méterre volt tőle, és még mindig nem volt egy kis darab bizonyítéka sem, hogy mit is csinál ott. Teljesen elvesztve a türelmét, Harry nekifutásból belerúgott a falba.

– Aú! – úgy érezte, eltörhette a nagy lábujját; ahogy megfogta, miközben fél lábon ugrált, a láthatatlanná tévő köpeny lecsúszott róla.

– Harry?

Egy lábon megpördült, és előre esett. Legnagyobb meglepetésére Tonksot látta, ahogy felé sétált, mintha rendszeresen járkálna a folyosókon.

– Mit keresel te itt? – kérdezte, miközben lábra állt; miért kell neki mindig a folyosón fekve rátalálnia?

– Dumbledore-hoz jöttem – mondta Tonks. Szörnyen nézett ki a lány: vékonyabb volt, mint szokott lenni, egérszürke hajjal.

– Nem itt van az irodája – mondta Harry –, hanem a kastély másik végében, a kőszörny mögött.

– Tudom – mondta Tonks. – Nincs itt. Úgy tűnik, elutazott.

– Tényleg? – kérdezte Harry, miközben óvatosan letette a padlóra fájós lábát. – Hé… gondolom, nem tudod, hova mehetett?

– Nem – mondta Tonks.

– Miért keresed?

– Semmi különös – mondta Tonks, miközben látszólag öntudatlanul babrálta a talárja ujját. – Azt gondoltam, talán tudja, milyen dolgok zajlanak mostanában. Hallottam pletykákat… Emberek sérülnek meg.

– Igen, tudom, mind benne van az újságban – mondta Harry. – Az a kisgyerek, aki megpróbálta megölni a…

– A Próféta gyakran késésben van – mondta Tonks, aki látszólag nem figyelt rá. – Mostanában nem kaptál levelet a Rend valamelyik tagjától?

– Már senki nem ír nekem a Rend tagjai közül, mióta Sirius… – látta, ahogy a lány szemei megtelnek könnyel.

– Sajnálom – motyogta félszegen. – Úgy értem… Nekem is nagyon hiányzik.

– Tessék? – kérdezte kifejezéstelenül Tonks, mintha nem hallaná. – Nos, majd még találkozunk, Harry.

Hirtelen megfordult, és visszament a folyosón, otthagyva Harryt, aki csak nézett utána. Egy percnyi várakozás után visszavette a köpenyt, és folytatta a próbálkozást, hogy bejusson a Szükség Szobájába, de nem volt túl lelkes. Végül a gyomrában lévő üresség érzésétől, és a tudattól, hogy Ron és Hermione hamarosan visszajönnek ebédelni, felhagyott a próbálkozásokkal, és otthagyta a folyosót Malfoynak, aki reményei szerint túl ijedt volt ahhoz, hogy még pár óráig elő merjen merészkedni. Ront és Hermionét a nagyteremben találta meg, félig befejezve az ebédjüket.

– Megcsináltam… vagy valami olyasmi! – mondta lelkesen Ron, amit meglátta őt. – Madam Puddifoot teaháza elé kellett volna hoppanálnom, és kicsit túllőttem a célon. Scrivenshaft közelében értem földet, de legalább elmozdultam!

–